„...újból hangzik a harangszó...Imára hív szeretettel Mindnyájunkat, jámborokat a jó Isten szent házába...”
100 évvel ezelőtt, 1916. szeptember hónapjában, egy kivételével leszedték a harangokat hadi célokra.
Kilencven évvel ezelőtt, 1926. szeptember 12-én, nagy eseményre került sor Szepsiben a római katolikus
egyházközség keretén belül. Új harangokat szenteltek fel a világháborús pusztítás után. Az eseményre
külön vers és képeslap is készült.
„Szent Rochus confessor"
"Örök mindenható ÚR Isten, ki minket dicsőséges Sz. Rochus Confesornak emlékezetével vigasztalsz, engedd kegyelmessen minékünk, hogy a' kinek emlékezetét tisztellyük, cselekedetit is kövessük. A' mi Urunk J. K. által.
...Az Istennek három rend-béli csapásiról. I. Három rend-béli csapással szokta az Isten a bűnösöket ostorozni, hogy bűneikből kitérjenek, tudni-illik: pestissel, háborúsággal,
és éhséggel...”
címmel 2015. szeptember 24-én az alsósztregovai Madách-kastélyban szemináriumot rendeztek.
A rendezvény sikerének biztosítéka a témán túl az előadók személye volt, élükön Praznovszky Mihály irodalomtörténésszel, aki a nagy drámaíróról emlékezett meg.
A résztvevők ezen túl megismerhették a kastély felújításának történetét (Jarábik Gabriella), a helyi emlékkiállítást (Kovács Barbara), az anyaországi Móricz emlékházakat, a stószi és gömörmihályfalvi emlékkiállításokat és a Rozsnyó környéki néprajzi és helytörténeti gyűjteményeket. Délután, a kastély parkjában tiszteleghettünk Madách Imre síremléke előtt.
70 éve már. Akkor véget ért egy nagy háború. Talán a legnagyobb az emberiség történetében. Halál és szenvedés kísérte végig, hosszú éveken át. Aki túlélte, kezdhette újra. Nehéz, nélkülözésekkel teli életet. Aki később született, borzongva hallgatta a történteket. Sokan magyarázták, magyarázzák. Szinte mindenkinek mást jelent. Vidékünkön gyakori vele kapcsolatban a gyász. A könnyek az odaveszett, megnyomorodott családtagok után. Lassan feledés övezi a régi fájó érzéseket, ellaposodnak a régi sírok, emléktáblák emelkednek helyettük. Az ismeretlen katonák már talán végleg ismeretlenek maradnak. A nyughelyüknek azonban meg kellene maradnia, figyelmeztetésként az utánuk, utánunk jövőknek.
Volt, aki itt vesztette életét és nem tudjuk, hogy honnan jött, hol sírtak utána. Volt, akit máig siratunk, mert nem tudjuk merre végezte be életét. Voltak sokan olyanok is, akik itthon haltak meg, talán nem is a háború fegyverei által, csak a nélkülözés, a gyógyszerek hiánya, vagy a háború miatt legyengült szervezete nem tudta már felvenni a harcot a jövőért. Mind, mind áldozatok. A front, a politika mindkét oldalán. ahogy telnek az évek, lassan a kiváltó okok is elhalványulnak. Csak a miért, az értelmetlen ok az erőszakos távozásra, a válogatás nélkül kaszáló halál, a háború, csak azt tudná az utókor feledni. Vagyis nem szabad felednie. A sebek a régi sérülések emlékei, figyelmeztetnek, hátha elkerülhetők az újabb hegek, sérülések. Hátha tanult az emberiség saját hibáiból. Hátha. Remény és fájdalom.
